A tudomány világa a kíváncsiságra, együttműködésre és közös fejlődésre épül – legalábbis az eszmény szerint. A valóságban azonban mindig is jelen volt benne a verseny, az egyenlőtlenség és a hibázás lehetősége. Régóta tartott attól a tudományos közösség, hogy ezek a nyomások néhány kutatót eltérítenek a tudomány alapvető küldetésétől: a hiteles tudás létrehozásától. Sokáig úgy tűnt, hogy a csalás főként magányos elkövetők műve. Az utóbbi években azonban egy aggasztó fordulat bontakozott ki: egyre több bizonyíték utal arra, hogy a csalás immár nem elszigetelt botlások sorozata, hanem szervezett, ipari méreteket öltő tevékenység, állítja egy nemrég megjelent tanulmány.
Az internet és a nyílt hozzáférésű publikációk robbanásszerű terjedése megkönnyítette a tudományos információ áramlását – de egyben teret adott olyan hálózatok kialakulásának is, amelyek kifejezetten a csalásra szakosodtak. Ezek a „cikkgyárak” (paper mills) sorozatban állítanak elő alacsony minőségű vagy egyenesen hamis kutatásokat, miközben brókerek közvetítik az árut a csaló kutatók és a kiadók között.
A tudományos világ működése egy közös „bizalmi játékhoz” hasonlítható, amelyben tudósok, egyetemek, finanszírozók és a társadalom együtt dolgoznak a tudás bővítésén. A rendszer alapja a jóhiszeműség: a kutatók egymás munkájára támaszkodnak, a kiadók a minőségellenőrzést végzik, az intézmények és a támogatók pedig a szakmai értékelésre építenek.
Ez a bizalmi lánc azonban könnyen megbillenhet, ha valaki nem végzi el a feladatát. Ráadásul a tudományos teljesítményt ma egyre gyakrabban számszerű mutatók – például a h-index, a folyóiratok impakt faktora vagy az egyetemi rangsorok – alapján mérik. Ezek a mutatók gyorsan a források és jutalmak elosztásának fő szempontjaivá váltak, ami fokozta a versenyt és a különbségeket, így a rendszer sebezhetőbb lett a csalással szemben.
A „tudományos dezertálás” akkor történik, amikor valaki élvezi a rendszer előnyeit anélkül, hogy valódi tudományos munkát végezne. Egy 2002-es felmérésben az amerikai NIH által támogatott kutatók 0,2%-a vallotta be, hogy hamisított adatokat. Egy újabb, több mint 20 000 cikk elemzésén alapuló vizsgálat szerint a tanulmányok 3,8%-ában találtak szabálytalanul duplikált képeket – ezek feléről kiderült, hogy szándékosan manipulálták. Egyes kiadók szerint a beküldött kéziratok akár 14%-a is valószínűleg „cikkgyárakból” származik.
A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a tudományos csalásokat végrehajtó hálózatok nagyok, ellenállóak és gyorsan növekednek. Ezek az entitások nem csupán hamis cikkek gyártásával foglalkoznak, hanem közvetítői szerepet is betöltenek egy kiterjedt hálózatban, amelyben szerkesztők és szerzők működnek együtt a hagyományos lektorálási folyamat megkerülésével.
Egy esettanulmány a PLOS ONE folyóirat adatait elemezve kimutatta, hogy bizonyos szerkesztők szignifikánsan nagyobb valószínűséggel fogadtak el olyan cikkeket, amelyeket később visszavontak vagy a PubPeer nevű, publikáció utáni lektorálást végző oldalon kritizáltak. A vizsgálat 22 olyan szerkesztőt azonosított, akik aránytalanul sok, később visszavont cikket fogadtak el, és 33 olyat, akik a PubPeer-en kommentált cikkek esetében jártak el hasonlóan. A kutatás továbbá olyan szerzőket is talált, akik cikkeiket feltűnően gyakran juttatták el ezekhez a “megjelölt” szerkesztőkhöz. Ez a szerkesztők és szerzők közötti összejátszásra utal. Egy különösen sűrűn összekapcsolódó csoportot találtak olyan szerkesztőkből, akik 2020 és 2023 között egymás cikkeit bírálták el, és az általuk elfogadott cikkek több mint felét később vissza is vonták. Hasonló mintázatokat találtak a Hindawi kiadó folyóiratainál és az IEEE konferenciakiadványainál is.
A csalás ipari méretét a hamisított képek is bizonyítják. Egy 2213 cikkből álló hálózatot építettek fel, ahol a cikkeket a közöttük megosztott, duplikált képek kötötték össze. A hálózat nagy, összekapcsolt komponensekre bomlott, ami arra utal, hogy a cikkeket nagy tételben, egy közös képbankból állították elő. Ezek a cikkek jellemzően ugyanazokban a folyóiratokban, ugyanabban az időszakban jelentek meg, ami a cikkgyárak és a velük együttműködő folyóiratok közötti koordinált tevékenységre utal. Annak ellenére, hogy a képduplikáció egyértelműen bizonyítja a csalást, ezen cikkeknek csupán 34,1%-át vonták vissza.
A csalásra szakosodott szervezetek rendkívül alkalmazkodóképesek. Amikor egy általuk használt folyóiratot a nagy tudományos adatbázisok (mint a Scopus vagy a Web of Science) leindexelnek – vagyis eltávolítanak a jegyzékükből a minőségi problémák miatt –, a csalók egyszerűen új célpontokat keresnek. Ezt a jelenséget “folyóirat-ugrálásnak” (journal hopping) nevezik.
Egy ARDA nevű szervezet esete jól példázza ezt. Az ARDA a weboldalán hirdeti, hogy garantálni tudja a publikációt bizonyos folyóiratokban. A portfóliójuk dinamikusan változik: 2018-ban még csak 14 folyóiratot kínáltak, 2024 márciusára már 86-ot. Amikor a Scopus 2020-ban vagy 2021-ben leindexelt egy csoport általuk használt folyóiratot, az ARDA 2021 májusában eltávolította ezeket a portfóliójából, és újakra cserélte őket. Az ARDA által listázott, Scopus által indexelt folyóiratok 33,3%-át később leindexelték, míg az összes Scopus-folyóirat esetében ez az arány mindössze 0,5%. Ez is mutatja, hogy ezek a szervezetek tudatosan keresik a gyenge minőség-ellenőrzésű, de még indexelt folyóiratokat.
A tudományos csalás nem egyenletesen oszlik el a különböző tudományterületek között. Bizonyos, gyorsan növekvő és népszerű szakterületek különösen vonzó célpontok. Egy vizsgálat az RNS-biológia hat, egymáshoz közel álló alágát hasonlította össze. Míg a CRISPR-Cas9 technológiával foglalkozó cikkek visszavonási aránya mindössze 0,1% volt, addig a körkörös RNS-ek (2,5%), a mikro-RNS-ek és a rák kapcsolata (4%), valamint a hosszú, nem kódoló RNS-ek (lncRNA) kutatása (4%) esetében ez az arány drámaian magasabb volt. Ezek az arányok messze meghaladják a jóhiszemű tévedésekből fakadó hibák valószínűségét, és egyértelműen a koncentrált csalási kísérletekre utalnak.
A legriasztóbb talán az, hogy a tudományos csalás mértéke sokkal gyorsabban növekszik, mint a legitim tudományos publikációk száma. Míg a tudományos publikációk teljes száma körülbelül 15 évente duplázódik meg, a visszavont cikkek száma 3,3 évente, a gyanús, cikkgyárakból származó termékek száma pedig mindössze 1,5 évente. Ez azt jelenti, hogy a csalás exponenciálisan terjed.
A jelenlegi büntetőintézkedések, mint például a folyóiratok leindexelése, messze elmaradnak a probléma mértékétől. Míg a Scopus és a Web of Science évente mintegy száz folyóiratot indexel le, a cikkgyárak termékeit közlő folyóiratok száma ennek a tízszerese. A gyanús cikkeknek csupán töredékét (körülbelül 28,7%-át) vonják vissza. A jelenlegi trendek alapján a gyanús cikkeknek csak mintegy 25%-át fogják valaha visszavonni, és csak 10%-uk fog leindexelt folyóiratban megjelenni.
A helyzet súlyosságát fokozza, hogy a tudományos csalás aláássa a tudományba vetett bizalmat, és veszélyezteti a jövőbeli kutatásokat is. A mesterséges intelligencia és a nagy nyelvi modellek, amelyek a tudományos irodalom összegzésére és elemzésére hivatottak, egyelőre nem képesek megkülönböztetni a minőségi tudományt a hamisítványoktól. Ha a tudományos irodalmat elárasztja a csalás, ezek a technológiák akaratlanul is felerősíthetik és továbbterjeszthetik a hamis információkat, ami beláthatatlan következményekkel járhat. A helyzet sürgős és összehangolt cselekvést igényel a tudományos közösség minden szereplőjétől.
